UNESCO díjas csillagász dr Kospál Ágnes

A Ratztanarurdij.hu cikke.

"Sosem felejtem el azt a pánikot, amikor az első órán a negyven gyerek elkezdett foglalkozni az általam adott példákkal."

Dr. Kóspál Ágnes fizikus, csillagász, fiatal nőként a világ legnagyobb földi és űrtávcsöveivel végezméréseket. 2014-ben megnyerte a Junior Prima díjat, 2015-ben a L'Oréal-UNESCO a Nőkért és a Tudományért Magyar Ösztöndíját, 2017-ben Párizsban a L'Oréal-UNESCO Nemzetközileg Kiemelkedő Tehetségek díját, 2018-ban pedig az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Detre László díját. Kollégáival a legfejlettebb csillagászati csúcsműszerek és számítógépes szimulációk használatával azt kutatja, hogyan keletkeznek a Naphoz hasonló csillagok és bolygórendszereik. Honnan az elszántsága, kitartása és türelme? Mi terelte őt a kutatói munka felé? A Rátz Tanár Úr Életműdíj jubileumi interjúsorozatának keretein belül elárulta nekünk. Gyerekként a szüleivel feküdt a fűben és nézte a csillagokat?

Ez pontosan így történt.

Érdekes, mert szerintem ezt sok gyerek megteszi, elgondolkodik a csillagokról, a végtelenről, de a legtöbben idővel elfelejtik ezeket a kérdéseket. Ön miért nem?

Én magam sem tudom. Egészen kiskoromtól természettudományos érdeklődésű voltam, amit a szüleim, óvónő édesanyám és orvos édesapám is támogatott. Szerencsére falun nőttem fel, közel volt a természet. Gyűjtöttem a növényeket, amelyeket aztán növényhatározóval beazonosítottam, gyakori vendég voltam a falu könyvtárában, az egyik kedvenc könyvem az emberi test működéséről szólt, úgyhogy édesapám sokáig reménykedett abban, hogy esetleg orvos leszek. De számomra az volt a legfontosabb, hogy nem volt nagy fényszennyezés, és így gyönyörködhettem az éjszakai égben. Nagyon kíváncsi voltam, szerettem volna felismerni a csillagképeket, tudni mi a különbség csillag és bolygó között, hogyan mozognak, mekkorák, milyen messze vannak. És arra is világosan emlékszem, hogy nem csak a készen kapott tudás érdekelt, hanem kíváncsi voltam arra is, hogy a tudósok honnan tudják, amit tudnak.

Melyik volt az első csillagképe?

A Göncölszekér.

És a második?

A nyári égbolt jellegzetes csillagképei, a Hattyú, a Lant, a Sas. És közben olvastam, az Ég és Föld című könyvet többször is, betűről betűre. Később beszereztem a Csillagok távcsővégen című könyvet, és már 13 évesen a csillagok keletkezéséről olvastam. Ebben a könyvben szó volt műszertechnikáról, képfeldolgozási eljárásokról is. Lassan kialakult bennem egy kép arról, mit csinálnak a modern csillagászok.

Ha jól értem, elég korán tudta, hogy csillagász szeretne lenni, és mindent megtanult, amire szükség volt ehhez a célhoz. Tehát Önt nem a matematika vagy a fizikai vitte magával, hanem a csillagászat.

Így van. Amikor a szüleim látták, hogy ezt komolyan gondolom, ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy a csillagásznak előbb a matematikai és fizikai alapokat kell megtanulnia. Így már általános iskolában külön fizikaórára jártam a tanáromhoz, és Papp Andrásné Pannika néni rengeteget segített nekem.

Miben? Hogy választ találjon a kérdéseire, vagy ő mutatott Önnek új irányokat?

Mindkettő. Ő nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a kötelező tananyagon túl is kielégítse a kíváncsiságomat. Közben nemcsak a tudását adta át nekem, hanem arra is rávezetett, hogyan vonjak le megfigyelésekből, kísérletekből logikus következtetéseket.

És a matematika?

Szüleimmel a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatát néztük ki, de sajnos a hatosztályos képzésbe nem vettek fel, pedig oda jártam matematika előkészítőre is. Úgyhogy a következő két évet végig tanultam. Folyamatosan matematikai feladatgyűjteményeket bújtam, több kötetet végig gyakoroltam teljesen egyedül, aztán két év múlva megint felvételiztem, és akkor már sikerült bekerülnöm a Fazekas matek tagozatára.

És nem gondolta Önről senki, hogy egy csodabogár, aki ennyit tanul? Általában ilyenkor az ember gúnyolódás tárgya, aztán mindig a kigúnyoltak lesznek a nagy tudósok.

Gimnáziumban nem éreztem ilyet, oda sok hozzám hasonló érdeklődésű gyerek járt. De az általános iskolában még különcnek számítottam. Valószínűleg nem értették, hogy én már akkor pontosan tudtam, mit szeretnék csinálni életem hátra lévő részében. Aki nem akar kutató lenni, az talán soha nem fogja megérteni, miért tanultam annyit, amennyit.

Gimnáziumban szerette a matematikát?

Képtelenség lett volna ennyi időn át foglalkozni vele, ha nem szerettem volna csinálni. Mondjuk a gimnázium eleje nehéz időszak volt, mert egy már meglévő osztályközösségbe kerültem bele, és hiába minden gyakorlás, a két év folyamatos feladatmegoldás ellenére le voltam maradva. De hajtott a versenyszellem, és fel akartam zárkózni. Ebben a matektanárom, Táborné Vincze Márta segített nekem a legtöbbet. Aztán olyan jól sikerült ez a közös munka, annyit tanultam, hogy végzős gimnazistaként én magam tartottam felvételi előkészítőt hatodikosoknak. Akkor jöttem rá, hogy micsoda felelősség pedagógusnak lenni. Sosem felejtem el azt a pánikot, amikor az első órán a negyven gyerek elkezdett foglalkozni az általam adott példákkal. Azelőtt én sosem gondoltam arra, hogy micsoda kihívás ennyi okos, motivált gyerek tudásvágyát kielégíteni.

Pedig Ön is ilyen gyerek volt.

Igen, ha könnyű volt a tananyag, azért volt szükségem külön kihívásokra, ha nehéz, akkor meg annak megértéséhez kaptam segítséget. Fontos, hogy legyen valaki, aki hisz az emberben, bennem hittek a tanáraim, pedig terelgetni engem végképp nem kellett, mert pontosan tudtam, mik a céljaim.

Mi a legemlékezetesebb tanács, amit valaha tanártól kapott a jövőjét illetően?

Mindig a legjobb akartam lenni, már említettem, hogy versengős gyerek voltam. De egyszer fizikából írtam egy elég gyenge dolgozatot. Akkor Horváth Gábor, a fizikatanárom odalépett hozzám a folyosón, és szemrehányóan azt kérdezte, hogy lehettem ennyire indiszponált. Meglepett a kérdése, mert én úgy éreztem, hogy a feladatok voltak túl nehezek, nem én voltam indiszponált, de mégis volt haszna, mert rájöttem, hogy az én tanárom többet feltételez rólam, mint én magamról. Ez nagyon komoly motiváció volt nekem. Lényegében elhitette velem, hogy nincs lehetetlen feladat, ha az ember eléggé elszánt.

Felpiszkálta az egóját.

Fel bizony. Azóta is tudom, hogy nincs lehetetlen, sok energiát belefektetve minden probléma megoldható.

Nagyon céltudatosnak tűnik, kitől tanulta?

Szerintem ez személyiségfüggő is, de tény, hogy a szüleim arra a neveltek, hogy mindegy, milyen pályát választok, de abba adjak bele mindent.

Azt is feltételezem, hogy nagy az önfegyelme - mondok egy példát, miből gondolom. Tartott egy beszélgetést a TEDX-en, és beszélt arról, hogy bizonyos obszervatóriumok nagyon magasan vannak, olyan helyen, ahol már légszomja is jelentkezhet a kutatónak. Elég nagy önfegyelem kell ezt legyűrni.

Azért természetesen a csillagászat is többnyire irodai munka, de fizikailag nagyon megterhelő egy- egy ilyen különlegesebb obszervatóriumban kutatni. Egyszer Hawaiin hat éjszakán keresztül 4200 méteres magasságon kellett észlelnem, és akkor elég rosszul voltam. Fájt a fejem, nehezen koncentráltam. Valószínűleg elég felelőtlen döntés volt nem szólni erről a velem dolgozó másik csillagásznak, de végiggondoltam, hogy ha jelzem ezt valakinek, levisznek tengerszintre, és többet nem is engednek vissza. Én meg be akartam fejezni a méréseket. De ez nem veszélytelen akció.

És pontos is? Rengeteg adattal dolgoznak ezeken a helyeken, úgy képzelem, hogy ez idővel nagyon monoton.

Egy része monoton, de a mi agyunk nehezen bírja a monotóniát, úgyhogy ilyenkor győz a lustaság. Ugyanis aki lusta, inkább ír egy programot, amivel kiváltja a monoton munkát, vagyis azt onnantól kezdve egy számítógép végzi, és nem a kutató. Mi kutatók pedig koncentrálhatunk a munkaváltozatos részére onnantól, hogy megtervezzük a mérések technikai részleteit, elvégezzük az, kiértékeljük a felvett adatokat, majd levonjuk a megfelelő következtetéseket. Hiszen soha nincs két egyforma projekt.

Van még egy jelenség a kutatóknál, amit nem irigylek: amikor van egy jónak tűnő hipotézis, aztán az adatok megcáfolják a feltételezést, és lehet kezdeni az egészet elölről. Én megőrülnék.

De nem teljesen így működik ez, hiszen a cáfolatokból is lehet tanulni. Néha az a legizgalmasabb, amikor teljesen váratlan dolgot látunk meg a mérésekben, mert olyankor a természet lep meg minket. Egy alkalommal egy olyan csillagot vizsgáltunk, ami még születőfélben van. Az ilyen fiatal csillagokat egy korong formájában még körülveszi az az anyag, amelyből felépülnek. Ez az úgynevezett csillagkörüli korong, amely folyamatosan adja át az anyagát a csillagnak, míg végül a korong elfogy, a csillag pedig megszületik. A csillag, amit vizsgáltunk, egyszer csak váratlanul a több százszorosára fényesedett. Mi azonnal benyújtottunk több távcsőre pályázatot, hogy megfigyeljük, milyen változás jött létre a csillagkörüli anyagban. Legnagyobb meglepetésünkre azt láttuk, hogy kristályos szilikát szemcsék jelentek meg a korongban. Ez azért érdekes, mert nálunk, a Naprendszerben is előfordul ez az anyag, méghozzá az üstökösökben. Senki nem tudta, hogy lehet a Naprendszer távoli, hideg helyeiről érkező üstökösökben olyan anyag, amely magas hőmérsékleten jön létre. Az eredményeink nyomán jöttünk rá arra, hogy a Nap születésekor is keletkezhettek kristályos szilikátok, és így kerülhettek bele az üstökösökbe. Ezzel a felfedezéssel közvetett úton olyasmire következtethetünk, ami 4 és fél milliárd évvel ezelőtt történt.

A Lendület program hívta Önt haza Hollandiából, és viszonylag korán, a harmincas évei elején alakított egy kutatócsoportot. A vezetői képességet korábbi tanáraitól leste el?

Ez olyan dolog, amire nem igazán készít fel az egyetem. Nekem nagy szerencsém volt, mert már egyetemistaként bekapcsolódtam a tudományos kutatómunkába. Ábrahám Péter témavezetésével dolgoztam a diplomamunkámon a Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetben. Ő pár évvel korábban jött haza külföldről, nem is ismertük egymást, de elvállalta a témavezetésemet egy olyan területen, amit együtt fedeztünk fel. Én ezt nagyon becsülöm benne. A kezdetektől egyenrangú
partnernek tekintett, együtt tanultuk meg egy új kutatási terület szakirodalmát, ráadásul abszolút világszínvonalú űrtávcsöves adatokat adott, hogy jó mérésekkel kezdhessem el a karrieremet.

Akkor az egyenrangúság a lényeg?

Szerintem mindenképpen fontos. Tartok én is egyetemi kurzusokat, mentorálok diákokat, és ez alapvető, hogy ne legyen hierarchia. Mi például tegeződünk egymással a Csillagdában, a friss diákok az idősebb kutatókkal is. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy dolgozzon az adatokkal, és a saját tehetségére van bízva, hogy azokból kitalálja-e a természet törvényeit. Ugyanakkor mindenkinek a saját felelőssége is, hogy beszél-e a többi kollégával, tanul-e tőlük, kihasználja-e az adódó lehetőségeket. Nekem nagyon fontos élményem a tudomány területéről, hogy egy konferencián bárkihez oda lehet menni. Amikor még egészen kezdő kutató voltam, odaléptem egy híres kutató hölgyhöz, hogy feltegyek neki egy kérdést, mire ő visszakérdezett, hogy mondjam meg, hol tartok most, mert a válaszát máshogy fogalmazza egy egyetemistának és máshogy egy posztdoktori kutatónak, hiszen más mennyiségű tudás van a fejünkben. És olyan fantasztikus segítséget adott, hogy megoldottam vele egy problémát.

Önhöz is oda lehet lépni akárhol?

Igen. Nekem ezek a kollégák a példaképeim, és hálás vagyok a sok apró gesztusért, amikor a tudásukkal támogattak. Én is igyekszem segíteni a fiatalokat a pályájukon, hogy ők is megkaphassák azt a támogatást, amit én megkaptam diákként, fiatal kutatóként.

Van olyan élménye, hogy alig vannak Ön körül nők?

Igen, matematika tagozaton és fizika szakon is így volt. Sokáig ez nekem fel sem tűnt, tanultam, mentem előre, aztán egyre jobban elkezdtem erre figyelni, ahogy bekerültem különböző bizottságokba. Most már van ráhatásom, hogy mondjuk, ha konferenciát szervezek, meghívok nőket is, legalábbis szorgalmazom, hogy javítsunk az arányokon. A bizottsági munka során pedig a döntéshozóknak próbálunk javaslatokat megfogalmazni, hogyan lehetne a leghatékonyabban segíteni a nőket a tudományos életpályán.

Még annyit áruljon el, hogy jókat nevet-e azokon a filmeken, amelyek így vagy úgy a csillagászatról szólnak?
Szeretem a tudományos-fantasztikus filmeket, mert imponál, amikor valódi csillagászati képeket használnak látványelemként, vagy amikor a filmkészítők tudósokkal is konzultálnak, hogy a tudományos részletek minél hitelesebbek legyenek. De végül is ezekből a filmekből sokat tanulhatunk saját magunkról, az emberiségről is, a tolerancia és a kommunikáció fontosságáról, arról, hogy néha a legbanálisabb döntéseknek is messzemenő következményei lehetnek. Jó lenne megértenie mindenkinek, amit én csillagászként jól tudok, hogy egyetlen Földünk van.